Előzmény:

Megígértem Varga Bea Facebook oldalán, hogy írok erről a jelenségről én is. Mielőtt erre rátérnék, szeretném címszavakban elmondani, hogy íróként, olvasóként és szerkesztőként milyen élmények értek az elmúlt cirka 30 évben.

Előzmény: Bea cikke

Íróként

– Eleinte hittem a pályázatokban, és küldtem is be műveket. Ami ettől eltántorított, az a visszajelzés hiánya, illetve az esetleges visszajelzések minősége. Amikor egyazon irodalmi művet egyik helyen visszadobnak az „alacsony nyelvi szint miatt”, majd ugyanazt az irodalmi művet más pályázaton kiemelik a „magas nyelvi szintje” miatt, de kiszórják, mondván, „nem egybefüggő a történet”, akkor az író megvakarja a fejét, vállat von és kiadja saját maga a művet. Aztán eljut hozzá pár olvasói visszajelzés, mely szerint ezen mű elolvasása után páran rákerestek a többi művére és azokat is mind levadászták, és kérik a folyatást.

– Kiadóval egyszer voltam szerződött viszonyban, azt olyan mértékben megbántam, hogy inkább a saját utamat járom.

– Kaptam egyéb kritikákat is, de a legtöbb esetben erősen érezhető volt rajtuk az érdek torzítása. Ha az illető azt remélte, hogy valami haszna származik az én előrehaladásomból, akkor a műveim jók voltak. Ha viszont riválist látott bennem, akkor minden írásom pocsék lett.

– Belefutottam olyan bétába, aki a saját frusztrációját akarta rajtam levezetni bétázás címén.

Olvasóként

– Ajánlottak nekem könyvet (írótanfolyamon), hogy ha már hasonló témában írok, mint X, akkor olvassam el a könyveit, mert ezek „nagyon jók”. Elmentem könyvesboltba, levettem a könyvet beleolvastam és borzadva visszaraktam, mert oly mértékben primitív volt a nyelvezet és a mondatfűzés, hogy úgy éreztem képtelen lennék elolvasni.

– Ugyanakkor van olyan történet (éppen Beáé), amit a netről töltöttem le vagy húsz éve és pár évente elolvasom újra, annyira tetszik, de nem ért meg kiadást.

Szerkesztőként

– Volt dolgom pár nehéz esettel az írók között. Aki megpróbált átvágni, azokkal megszakítottam a kapcsolatot. A többinek igyekeztem segíteni.

– Viszont volt pár olyan olvasmányélményem, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána, de ő sem nagyon jut tovább ingyenes megjelenéseknél.

Na, szóval kijutott mindenből IS az eddig 30 év során.

Én úgy látom, hogy itt is ugyanazok az erővonalak húzódnak, mint az élet minden más területén. Vannak szerény de hozzáértő emberek az írók és szerkesztők között is, akik nem jutnak elég szerephez vagy lehetőséghez. De vannak dilettáns és erőszakos emberek mindkét csoportban, akik ilyen hozzáállással nyilván nagyrészt csak károkat okoznak. A könyves influenszerekkel ugyanez a helyzet.

Azt már sokan látják, hogy egyes szerepekre (pl. vezetői) nem jó kiválasztási módszer a versenyeztetés, mert gyakran nem a legalkalmasabb nyer, hanem a leghangosabb vagy legerőszakosabb. Bea azt írja, hogy azért véleményeztetik a könyveket könyves influenszerekkel, mert szeretnék megismerni az olvasói véleményeket. De vajon ez a leggyakoribb, vagy csak a leghangosabb vélemény? Lehet, hogy van egy csendes tömeg, ami szeretne valami egészen mást olvasni, ha hozzájutna?

Mostanság van egy trend, miszerint a történeteket (legyen az könyv vagy film) karakter vagy másodperc pontosan meg lehet tervezni, hogy mikorra kell egy bonyodalom, hány százaléknál legyen a csúcspont, vagy milyen hosszú legyen a befejezés. És csak az jó, ami ezeket az arányokat követi.

Erről egy másik beszélgetés merült fel bennem, amit a napokban a neurodiverzitás kapcsán folytattunk. Sokan állítják, hogy a neurodivergens emberek működése sok esetben nem rossz, csak eltér a megszokottól vagy inkább az elvárttól. Közben tudjuk, hogy rengeteg felfedezést, találmányt köszönhetünk nekik. A hétköznapi életben viszont szenvednek. A többség (a diagnosztikai módszerek fejlődésével ott tartunk, hogy ez a többség sem biztos, hogy többség) nem tűri a másságot, és a helyett, hogy a körülményeket tennék elviselhetőbbé, azt várják el, hogy a neurodivergensek változzanak meg és olvadjanak bele abba a standardba, amit ez a többségi (?) réteg elvár és elképzel, mint egyetlen normális mód a létezésre. De mi van, ha ők szintén nem a többség, csak ők a leghangosabbak? Ráadásul nem is olyan hibátlanok. Mert a saját nézőpontomat, életmódomat, étkezési szokásaimat, ünnepeimet, vallásomat, pártállásomat, stb. az egyedül helyesnek tekinteni, és mindenki mást arra kényszeríteni, hogy feladva a sajátját hozzám hasonuljon szerintem legalább akkora hiányosság, mint mondjuk az, ha valaki nem bírja a tömeget, vagy az erős zajt, esetleg nehezebben összpontosít valamire. A rugalmasságra való képesség hiánya mutatkozik meg ebben.

Ha egy ilyen ember szerkesztői székbe kerül, akkor csak olyan könyvek fognak kikerülni a keze alól, amiket ő írt volna, ha lenne rá tehetsége/ötlete. De azok már nem azoknak az íróknak a könyvei, akik a keze alá kerültek. Velem már megesett, hogy visszavontam egy történetemet a megjelenéstől, mert oly mértékben akarta a szerkesztő átíratni velem, hogy már magam sem ismertem volna rá, mi több, úgy éreztem, elveszik a mondandó lényege. Ugyanígy, ha egy influenszer az illető, akkor csak azokat a könyveket fogja megfelelőnek tartani, ami neki tetszik. De mi van, ha az ő ízlése sokkal szűkebb körben mozog, mint a (csendes) nagy átlag?

Aztán ott van a korrektúra kérdése. Láttam már helyesről hibásra kijavított korrektúrát. És láttam olyat, amikor egy művet azért szedtek szét, mert „sok benne a helysírási hiba”, de én nem találtam ezeket. Mi van, ha az, aki kritikát ír, ő tudja rosszul, hogyan kell helyesen írni az adott szót vagy kifejezést?

Ugye, amikről példát hoztam, az imposztor szindróma, amikor olyanok lesznek hangadók, akik nem értenek az adott témához. Tudományosan is kutatott terület.

Szóval a kérdés bonyolult, és úgy vélem, hogy még nem találtuk meg a legoptimálisabb megoldást. Én személy szerint egy szabadabb, színesebb világot szeretnék, mint ami most van, de látom, hogy nem ebbe az irányba tartunk.