Ule hazaért, nekilátott a mindennapi teendőinek, de nehezen tudott odafigyelni. Folyton az járt a fejében, hogy öt nap múlva döntenie kell valamiről, de mivel nem tudja, igazából miről is, így nagyon nehéz lesz elhatároznia magát. Harmadnapra annyira szórakozott lett, hogy még Arne anyónak is feltűnt a változás. Elküldte hát Ulét, hogy sétáljon egy nagyot, szellőztesse ki a fejét, hátha akkor több hasznát veszi majd. A lány kiült a mezőre, egy hatalmas nyárfa árnyékába. Sétálni nem volt kedve. Nézte a pillangókat és a méheket, a távolban a tavon a kacsákat, és leginkább megpróbált most semmire se gondolni. Később leheveredett, és a felhőket nézte, melyik milyen alakú, végül elaludt.
Arra ébredt, hogy egy birka közvetlenül a füle mellett elbégeti magát. Ule összerezzent, aztán gyorsan felült, amitől a birka több lépést odébb szökdécselt. Most már mindketten meg voltak ijedve.
– Szia, Ule! Hát te mit keresel itt? – hallotta meg a lány a háta mögül Misu hangját.
A legény is meglepett volt, hiszen eddig a magas fű miatt nem is sejtette, hogy valaki van a közelben.
Ule most már fel is pattant, gyorsan megigazgatta a szoknyáját, és kiszedett egy hosszú szalmaszálat a copfjából.
– Szia Misu!
Ule felpillantott az égre, és megállapította, hogy a nap jócskán odébb vándorolt az idő alatt, amíg ő itt az igazak álmát aludta. Hogy a birkák kolompjaira se riadt fel, meg a terelőkutyák vakkantásaira, azt mutatta, hogy ráfért az alvás. De amiért ide jött, illetve, ami miatt Arne anyó elküldte, azzal nem jutott előrébb.
– Ule, mi a baj? – lépett közelebb Misu. – Olyan fancsali képet vágsz!
– Jaj, Misu, két nap múlva választ kell adnom egy kérdésre, és nem tudom, mit feleljek.
Most Misun volt a sor, hogy megszeppenjen, és fancsali képet vágjon. A lányoknak ebben a korban egy nagy kérdést szoktak feltenni, amire néha nagyon nehéz a felelet. Ezt a kérdést ő is szeretné feltenni, méghozzá pont ennek a lánynak. De ha most valaki más megkérdezte már, és Ule esetleg igent mond, akkor ő már nem kérdezheti meg.
– És mért nem tudod, mit felelj? – kérdezte meg végül óvatosan.
– Azért, mert a jövőről kellene döntenem, és azt nehéz úgy, hogy nem látom.
Misu most már szinte teljesen biztos volt benne, hogy arról a kérdésről van szó: valaki megkérte Ule kezét. A fiú megvakarta a feje búbját. Ez egy nehéz helyzet. Bátorítani nem akarta a lányt, ha viszont ellene szól a frigynek, akkor később, amikor ő teszi fel azt a bizonyos kérdést, nagyon ki fog lógni a lóláb.
– Ezt a problémát lehet, nem velem kellene megbeszélned.
– Persze, hogy nem veled. Te nem is tudhatsz róla – sóhajtott egyet a lány.
Misu szíve facsarodott egyet, és hátrált két lépést.
– Akkor hagylak gondolkodni.
Ule visszaült a fűbe, de egyre rosszabb kedve lett. Fájt neki, hogy Misu kedvét is elrontotta. A fiú olyan örömmel, jókedvűen köszöntötte, de mire távozott, már neki is borús volt a tekintete. Ule nem látta teljesen a jövőt, de bármerre is kanyarította a képzeletében ennek szálait, Misu mindig benne volt a képben. Ezért hát ez a titkolózás a tündéreket illetően egyre nehezebb lett.
– Nem mehet ez így tovább – állapította meg magában.
Már tudta, mit fog tenni, ha Nestor megérkezik. Ő fogja válaszút elé állítani a tündért.
Amikor végre megszilárdult benne ez az elhatározás, rögtön a nap is kisütött, a lány arcán mosoly terült szét. Ő bizony nem fog többet titkolózni!
Felkelt hát, újra megigazgatta a ruháját, rendbe szedte a haját (talált még két fűszálat benne, amit az előbb nem vett észre), aztán vidám léptekkel a nyáj után eredt.
Misu elterelte a birkákat inni, és míg az állatok a szomjukat oltották, ő a fűszálakat tépkedte maga körül. Pedig amióta megtudta, hogy Ule mennyire szereti a növényeket, ritkán bántott akár egyet is. Neki bizony még borongós hangulata volt. Amikor meglátta a lányt fülig érő mosollyal közeledni, nem igazán értette a dolgot, hiszen Ule az előbb még eléggé ingerült volt és tanácstalan.
– Ezek szerint meghozta a döntést – állapította meg Misu, és egy nagyot nyelt.
Ule odaért, és lehuppant a fiúval szembe.
– El kell neked mondanom valamit.
– De mi van, ha én nem akarom tudni? Legalábbis most még nem.
Ule meglepődött. Erre eddig nem gondolt, hogy mi van, ha Misu nem akarja tudni. A lány kicsit elszégyellte magát. Igen, a másik félnek is meg kell adni a döntés jogát.
– És mikor akarod majd megtudni?
– Amikor mindenki más. Majd, ha kihirdetik.
Misu nyűgösnek tűnt, Ule pedig a válaszra roppant értetlen képet vágott. Miért hirdetnék ki a tündérek létezését? Persze jó lenne, ha az egész világon mindenki tudna róluk, és így segítséget kérhetne tőlük, ha bajba kerül. De Ule nem volt benne biztos, hogy van elég tündér a világ összes bajának kezeléséhez. Attól tartott, hogy nincs.
– Misu, nem hiszem, hogy ezt egyhamar kihirdetik… – felelte elbizonytalanodva. – Igazából neked sem mondhatnám el, de már évek óta titkolózom, és elegem van belőle.
– Már évek óta el vagy jegyezve?! – hörrent fel Misu. Ha ez a lány más menyasszonya, akkor miért incselkedik vele ennyit?
– Tessék?! Hogy jön most ez ide? Egyáltalán honnan veszed ezt a sületlenséget? Mért lennék én eljegyezve?
– Hát nem erről kell döntened? Hogy hozzámész-e vagy sem?
– Kihez?
– Mit tudom én… aki megkérte a kezed.
– Misu, senki nem kérte meg a kezem – jelentette ki Ule határozottan, és már kezdte sejteni, hogy mitől lett Misunak annyira rossz kedve. – De remélem, előbb-utóbb valaki, aki nagyon fontos nekem, majd összeszedi a bátorságát.
Ule már igen kacéran, és kicsit szemrehányóan mosolygott. Közben Misunál is kisütött a nap, mi több, úgy érezte, mázsás kövek gördültek le a mellkasáról.
– Azt hiszem, valamit félreértettem. Mit is szeretnél nekem elmondani?
Most megint a lányon volt a sor, hogy megkomolyodjon. Aztán nekiállt, hogy mindent, de mindent elmeséljen a kedvesének, amit a tündérekről tud. Nestor majd választhat: vagy elmond mindent arról, miért is tűnt el Árnika életéből, vagy törli az emlékeiket, de akkor nem csak Misuét, hanem az övét is.