Amikor először hallottam a béta olvasó fogalmát, még csak tudomásul vettem, hogy van ilyen, és történetesen így nevezik. Egy tanfolyamon ültem, vagy tizenöt évvel ezelőtt, és próbáltam mindent megjegyezni, felfogni, elraktározni, megemészteni. Írni írtam már akkor jó pár éve, de az volt az első kísérlet arra, hogy ezt valami tudatosabb formába öntsem.

Életem első béta olvasója a lányom volt, akinek akkor, tizenhárom éves korában odaadtam a regényemet (Az emléktolvaj), mielőtt elküldtem volna kiadónak. Éppen egy megfázással nyomta az ágyat, és így összeköthettük a kellemest a hasznossal. Neki kellemes volt, hogy van, ami eltereli a figyelmét a fájó torkáról, nekem meg hasznos volt, hogy egy csomó elgépelést, egyéb hibát is észrevett azon kívül, hogy véleményt mondott a történetről és a szereplőkről.

Egy fontos tanulsággal szolgált nekem az a pár nap: hatalmas önbizalmat adhat egy írónak, amikor valakit a szeme láttára ránt be a története. Láthatja a csillogó szemet és a kipirult arcot, a mosolyt, a gyorsuló lélegzetet, ahogy a „bétája átesik a csillagkapun” (a la Zsiga Henrik). Ha alkalmatok adódik rá, ne hagyjátok ki! Egy életre megmarad az élmény.

Most, újabb öt év elteltével a bétázás már nem újdonság a maga nemében, de még mindig izgalmas, és kihívásokkal teli mindkét irányból. Ha én vagyok az író akkor az első feladat túlélni a sokkot, hogy valaki beleírt a művembe. (Pedig engem nem ér meglepetésként a dolog, mint a hét törpét Hófehérke garázdálkodása a házukban, hiszen azért adtam oda, hogy beleírjanak.) Az érzelmi megrázkódtatás kiheverése után jön a javaslatok beemelése. Ez már egy kemény szellemi munka, ahogy mérlegre teszel kétféle szövegváltozatot. Ezért is érdemes előbb letudni az érzelmi hullámvasutat, hogy erre tudj koncentrálni.

Én egy idő után ebbe bele szoktam keveredni. Bár a szövegszerkesztő egyértelműen jelzi, mi az, amit én írtam, és mi az, ami javaslatként érkezett, egy idő után minden jelzés, színezés és áthúzás ellenére ezek a dolgok összefolyhatnak. Na, ekkor kell megnyomni a mentés gombot, és elballagni a konyhába, hátha van valami mosogatnivaló, vagy kiteregetni, vagy sétálni, vagy bármi mást csinálni, aminek nincs köze az íráshoz.

Bétaként más kihívások várnak. Kívül kell maradnod azon a bizonyos csillagkapun. Bár az írónak az is pozitív eredmény, ha téged elragad a történet, csak akkor nem tudsz közben jegyzetelni. Attól, hogy a cselekmény egy része lendületes, még nem biztos, hogy hibátlan is. Ha hosszabb szöveget nézel át, néha érdemes át-átpörgetni elejétől végig, és ahol gyanúsan hosszú ideig nem írtál megjegyzést, ott beleolvasni még egyszer. Ha utána sincs semmi kifogásolnivaló, akkor pedig azt is érdemes leírni, mert a dicséret is hatalmas hajtóerő lehet.

Ha találsz valamit, nyilván jelzed valahogy, hiszen ezért kaptad meg a művet, ez a dolgod. Arról, hogy mit tehetsz meg és mit nem ajánlott művelned, elég sok szabály kering a neten, nem fogom ezeket ismételni, nyugodtan keress rá. Amiről írni szeretnék az a bétázás utáni állapot. Elolvastad, átszőrözted, visszaküldted, és ezzel elvileg vége a folyamatnak. De te megváltoztál. Ha a mű karakteres volt, és magával ragadó, ha voltak jellegzetes szereplők, az írónak egyéni, jól felismerhető stílusa, az mind hatással volt rád. Ha úgy érzed, olyan ötleteket kaptál, amit a saját munkádban is használni tudsz majd, írd le az érzéseidet és benyomásaidat. Amivel viszont óvatosan kell bánnod ilyenkor, azok a saját műveid. Ne ülj vissza azonnal írni! Könnyen lehet, hogy nem a saját írói hangodon fogsz megszólalni, mert az kicsit „áthangolódott” a másik írásmű hatására. Ha ezt érzed, hagyj egy kis időt magadnak, hogy visszatalálj a saját gyökereidhez.

Én például különösen hajlamos vagyok arra, hogy egy-egy intenzívebb élmény után kaméleonként kezdjek el utánozni egy írás- vagy beszédmódot. Ilyenkor nagyon figyelnem kell arra, hogy ez kikopjon belőlem, mire újra a saját munkámhoz ülök. Ha egyszer majd paródiakötetben gondolkodom, akkor persze jól fog jönni, de addig inkább csak bosszúságot okoz.

Megtréfálhat még a technika is munka közben. Mindig ügyelj rá, hogy mikor, mit hová mentesz el! Legyen verziód a művedről érintetlenül, béták nélkül, amibe nem javítasz bele később sem! Amikor visszajönnek a különböző vélemények, és a kidekorált fájlok, akkor pedig különösen észnél kell lenni. Ha többen is dekoráltak hogy fésülöd egybe az eredményeket? Író legyen a talpán, aki ilyenkor nem cseréli össze a különböző fájlokat. Ezért azt ajánlom, hogy a bétáktól visszaérkezett anyagokat is rakd el egy példányban érintetlenül, és egy teljesen külön könyvtárban kezdd el összeillesztgetni, aztán a végső megoldást. Én azt a fájt szoktam elkezdeni javítgatni, amiben a legtöbb megjegyzés van, a többit meg utána hozzáfésülöm. Ha nem vársz túl sokat a különböző verziók olvasása között, akkor még talán emlékezni is fogsz arra, hogy a második, harmadik példányban kifogásolt részeket már javítottad-e az első változatban, hiszen még az is előfordulhat, hogy két béta ugyanazt veszi észre.

Ennyit azokról a személyes tapasztalatokról, melyeket összeszedtem a saját bukdácsolásaim során. Remélem, lesz, aki hasznát tudja venni.

Búcsúzóul egy „vérfarkaros poén”, ami a minap egészen felvillanyozott:

Ha ők a béták, akkor én csakis az alfa lehetek.